Eszter létezése első pillanatától különleges volt. A gondok az általános iskolában kezdődtek. 

 Úgy tudtam, hogy nem lehet gyerekem. Lombikprogramra jelentkeztünk, az utolsó ultrahangra mentem beültetés előtt, és akkor derült ki, hogy öt hetes várandós vagyok. A kartonomon csak akkor írták át, hogy nem vagyok steril, amikor már hatalmas pocakkal jártam az utolsó hetekben a vizsgálatokra. Kisgyerekként is voltak furcsa dolgai, de egyik sem volt kiugróan zavaró. Nekem nincs másik gyerekem, nem volt kivel összehasonlítanom, hogy mi átlagos és mi nem. Ráadásul én magam is hasonló típus vagyok: így utólag már látom, hogy a gyerekkori problémáim nagy része a figyelemzavaromból ered, csak akkoriban még senki nem tudta, hogy létezik ilyesmi. Így Eszter gondolkodásmódja egyáltalán nem idegen tőlem, hiszen sok minden visszaköszön benne saját magamból.

A gondok az általános iskolában kezdődtek. Elsőben, amikor olvasni tanultak a gyerekek, az én lányom nem tudta összeolvasni a betűket, hiába kínlódtunk vele otthon is. Itt már észrevettem, hogy a többiek máshogy haladnak, ezért jeleztem a tanároknak, hogy valami nincs rendben, de ők megnyugtattak, hogy ez teljesen természetes, majd alakul. Aztán másodikban megint jeleztem, hogy mégis probléma lehet a gyerekkel, hogyha megírja az év eleji ismétlő dolgozatot ötösre, aztán három hét múlva kettesre ugyanazt. Rákérdeztem, hogy nem kellene-e nevelési tanácsadóba elvinni, vagy valahova, ahol alaposan megvizsgálják. Az iskola válasza az volt, hogy a gyerek rendben lenne, csak nagyon elkényeztetem, megszokta, hogy semmiért nem kell megdolgoznia, ezért nem is tesz erőfeszítéseket. Mivel ők nem voltak partnerek, saját, szülői jogon indítottam el a vizsgálatokat. Rögtön felmerült az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) gyanúja.

Miközben mi az ellátórendszerrel küzdöttünk, Eszter folyamatosan járt iskolába, ahol egyre több kudarc érte, és ettől nagyon rossz lelkiállapotba került. Mire eljutottunk egy valóban szakértő pszichiáterhez, a nyolcéves lányom szájából már olyan kijelentések hangzottak el, hogy “nem akarok tanulni, inkább a nyakamba szúrom a ceruzát”. Dührohamai lettek, a saját fejét verte a falba. Közben ő maga sem értette, mit történik vele, megijedt a saját hangulatváltozásaitól, ami csak rontott a helyzeten. Az orvos Ritalint javasolt. Bár alapvetően nem vagyok gyógyszerpárti, addigra úgy voltam vele, hogy bármit hajlandó vagyok kipróbálni, amitől csak egy kicsit is jobb lesz.

A gyógyszerrel elindult valami, Eszter nyugodtabb lett, a tanárok pedig elfogadóbbak, mikor megtudták, hogy van diagnózisunk, és szedünk rá valamit.  Amikor fogyóban volt a gyógyszer, felhívtam az orvost, hogy kellene a következő adagra a recept, de ő azt mondta, hogy nem írja föl, mert a gyerek jól van. Így egyik napról a másikra álltunk le a gyógyszerrel. A tanároknak nem szóltam, nem tudtam, mi várható, és nem akartam fölösleges pánikot kelteni. Aztán egy nap rám telefonáltak az iskolából, hogy menjek a gyerekért, mert nem önmaga, nem tudnak vele mit kezdeni, és ne is vigyem többet.

Iskolakeresésbe kezdtünk, találtunk is egy magániskolát Pest környékén, ami fogadta a gyereket minden nehézséggel együtt. Eladtuk a házunkat, albérletbe költöztünk az iskola közelébe. Néhány hónapig minden rendben volt. Odakerültünk az iskolába decemberben, és márciusban volt egy botrány, az egyik tanár elkezdett üvöltözni Eszterrel egy osztálykirándulás alkalmával. A gyerek kiborult, a tanár nem tudta kezelni a helyzetet, és azt mondta neki, hogy “te egy elmebeteg fasz vagy”. Ez volt az utolsó csepp, de közben is kiderültek dolgok az iskolában: a gyerek nem kapta meg a beígért fejlesztéseket, nem haladt a tananyaggal. Mi mindent felszámoltunk azért, hogy Eszter ide járhasson, és kiderült, hogy hiába. Azt gondoltam, hogy ezt nem hagyom annyiban, és az illetékes hivatalokhoz fordultam az üggyel. Több,mint két évig tartott a jogi hercehurca, de a hatóságok is nekem adtak igazat, és,szép lassan derültek ki  más ügyek is, egészen a fizikai bántalmazásig.  Bár akkor a szülők nem álltak mellém, mostanra az iskola ellehetetlenült, mert alig maradt benne gyerek.

Eszter persze közben megint nagyon rossz állapotba került, és közben kaptunk egy autista diagnózist is. Ez utóbbit azért ilyen későn, mert az ADHD tünetei elfedték ezt a problémát, illetve sokáig nem volt egyértelmű, hogy mi miért történik: miért vannak a percekig tartó elrévedései, az elbizonytalanodásai, a hangulatingadozásai. A következő tanévben, ötödiktől magántanuló lett a körzetes iskolában. én tanultam vele itthon, minden vizsgája nagyon jól sikerült, felszabadult volt, alkotott, nagyon rég láttam már ilyennek. Az orvos ezek után azt javasolta, hogy a következő tanévet próbáljuk meg úgy, hogy bejár, mert tökéletesen integrálható, nincs különösebb magatartási problémája, a környezet toleranciaszintjétől függ, hogy mennyi nehézsége adódik, egy elfogadó környezetben nem lesznek nagy problémái.

Eszter elkezdett bejárni, de nagyon magányos volt, a többiek bántották, a tanárok nem voltak vele nagyon türelmesek, Sokszor nekem kellett elmagyarázni az anyagot itthon, mert az iskolában nem értette, és nem kapott segítséget hozzá. De a legnagyobb baj, hogy Eszter ezek miatt utálja az iskolát, nem akar menni, sokszor sírva jön haza. Pedig egyébként érdeklődő, szeret tanulni, ha maga fedezheti fel a dolgokat. Most hetedikes, pillanatnyilag bejárós, sokat küzd az iskolával. Szerencsére van, ami örömet hoz az életébe: az állatok, a rajzolás, az apró hétköznapi dolgok. De egyik sem az iskolához kapcsolódik. Eszter önértékelése most nagyon alacsony az átélt élmények hatására. Én pedig még mindig reménykedem, hogy jön egy olyan ember, aki meglátja Esztert, és tényleg őt látja, nem a nehézségeit. Nem fejlesztésre és kezelésre van szükségünk, egyszerűen csak megértésre, nyitottságra és elfogadásra. Az nem segítség, ha valaki meg akarja változtatni: ő ilyen, és így önmaga. Nem arra született ő sem, hogy végigszenvedje az életet, hanem, hogy megtalálja benne, ami boldoggá teszi.

(folytatjuk)

(Eszter egyik festménye)