A gyermekek nagy része ilyenkor várja az iskolakezdést. Ki ezért, ki azért.

Mémek, vicces videók jelennek meg netszerte, ahogy a szülők megkönnyebbülten, vidám mosollyal dobják az iskolatáskákat a csomagtartóba.
Én nem tartozom közéjük.

Egy hét múlva ismét felgördül a függöny az ország egyik legnagyobb színpadán. Bérletem van rá. Ha tetszik, ha nem, látnom kell.

Persze nyugodt is lehetnék, hiszen a színészek egy része a rendező által kiadott szöveget mantrázva nyilatkozatok sokaságában biztosít engem afelől, hogy minden rendben, sőt, a lehető legnagyobb rendben van. Nem volna szabad kicsit sem aggódnom, hiszen iskolák tömkelegét újítják fel, megszámlálhatatlanul sok tanuszoda épül, az informatikai rendszereket hihetetlen ütemben fejlesztik. Egyáltalán nincsen szó tanárhiányról, egyébként pedig a tankönyvek is ingyenesek.

Szépen megtanulták, már rutinból játsszák szerepüket. Mert akárhonnan is nézem, ez már bizony a színdarab része. Műfaját tekintve tragikomédia. Vagy inkább dráma. A színészi alakítás számomra nem túl hiteles. A romantika eszközeivel idealizált helyzet mögött látom, megélem a valóságos sztorit.
A Rendező dönt, közöl, irányít, utasít.

Eldönti, hogy az óvodában milyen nevelést kell kapnia egy gyermeknek annak érdekében, hogy hasznos felnőtté váljon.  Közli, hogy irodalom tanár oktathatja a fizika rejtelmeit, hogy mit, és hogyan, miből kell tanulni, tanítani. Nagyon is jól tudja, hogy bizonyos nehézségeket hogyan lehet megoldani csupán kényszerített motivációval.

Látom, ahogy egy vidéki óvoda vezető nélkül marad ilyen – olyan okok miatt. Látom a kis településeken megszüntetett bölcsődei ellátás miatti gondokat, mint ahogy meglátom a frissen felújított intézményben leszakadt plafont is. Látom az iskolaigazgatói szerepért folytatott ádáz küzdelmet.
Látom, a „bármilyen szakos tanárt keresünk” hirdetéseket. Látom az ingyenes tankönyv, ingyenes étkeztetés valódi arcát. Látom azt is, ahogy szülők kilincselnek a nyári hőségben iskolákban, kér, könyörög, hogy vegyék fel ADHD-s autista gyermeküket. Látom azt a kétségbeesést, amivel szülők százai keresik a gyermekük számára megfelelő ellátást. Vagy éppen kedvtelésből felújítanak, kifestenek tantermeket, iskolai mosdókat.
Mindezt a Rendező igyekszik kezelni. Dirigál, kordában tart.

De bizony tisztán látszik a folytatás is.
Nyilvánosságra kerül, hogy gyermekek tömegesen maradtak megfelelő ellátás nélkül, mert nincs szakember.
Karácsony körül már a túlterheltség kérdésköre is megjelenik, hiszen az elsősöknek addigra már tudniuk kell olvasni! Olvashatunk majd olyan iskolákról is, ahol fáznak a gyerekek, mert nincs fűtés, vagy mert nem működnek az ablakok.

A NAT bírálata pro és kontra folyamatosan zajlik.

Hamarosan megjelenik az első cikk egy iskolai bántalmazás ügyéről.
A jelenleg nem egyértelműsített  kérdések napi konfliktusokat hordoznak magukban: bevihet – e a szülő ebédet a gyermekének?; mi történik / mi történhet, ha a gyermek állandó gyógyszereket szed, ki adja / ki adhatja be neki?
Elindul a szakértői vélemények, orvosi diagnózisok nyilvános megfejtése, ezek összehangolása (ütköztetése) az alapító okiratokkal, működési szabályzatokkal.
Most kerül iskolapadba az első „Taigetosz generáció”, az SNI gyerekek helyzete továbbra is a színdarab egyik központi, neuralgikus pontja.

Tudható, hogy hamarosan meg fognak születni az első nyilvános hírek, álhírek, természetesen ezek cáfolatai is, hivatalos állásfoglalások, melyek gyakran egymásnak ellent mondanak.

Vélemények ezrei zúdulnak az előadásra, a színészekre. És ezek a kritikák nem kímélnek sem színészt, sem Rendezőt, sem nézőt.

Itt, ezen a ponton a darab szétesik, a színpad csatatérré változik. A szereplők egymásnak feszülnek, küzdenek egymással, egymás ellen, indulatok csapnak össze. Rögtönzések, bakik, szereptévesztések, szerepcserék zúzzák szét a fáradságos munkával vizualizált és beígért harmóniát.
Csalódott, felháborodott, gyermekéért remegő szülő igyekszik bizonyítani igazát, túlterhelt lelkiismeretes pedagógusok lépnek le előadás közben. A Rendező mély nyugalmat erőltetve magára némán, kínlódva őrjöng, kapkodva adja az utasításokat. De a maszkok és álarcok végül mégis lehullnak, a jelmezek szétfoszlanak, a színészek pőrén állnak a deszkákon. A díszlet recsegve roppan össze, és mögötte feltűnik a poros, mocskos zsinórpadlás, a valódi Valóság.

Nem gyerekszemnek való bábelőadás ez! Minden jelenet mögött száz meg száz gyermekarc. gyermekek, akik a folyamatosan dúló harc csatamezején észrevétlenül áldozattá lesznek.  
És mire rádöbbensz, hogy nem néző, hanem szereplő vagy ebben a kicsiket pusztító reality show-ban, már nem tudsz kiszállni. A szereped megkaptad, nincs kegyelem.

A kérdés csak az, hogy hajlandó vagy – e végigjátszani? Ki mondja ki a végszót?

(név és cím a szerkesztőségben)