Manapság nem egyszerű a hajléktalanság. Törvényesen kitiltva, ha nem látjuk, akkor nincs is. Egy segítségkérés nyomába eredtünk.

Az egyik közösségi oldalon csütörtökön este egy kérés keringett. Egy hajléktalan párnak sátorra lenne szüksége, mert a korábbi "lakhelyüket" ismeretlenek megrongálták, kevéske holmijukat összetörték, majd félelmkeltés céljából még egy halálfejes sapkát is a helyszínen hagytak.

Felvettük a kapcsolatot a közösségi oldalon a segítségkérővel, aki nem mellesleg hetek óta segíti őket élelemmel, ruhával,  megismernénk a  hajléktalanok történetét. Szombaton délben találkoztunk velük, az egyszerűség kedvéért hívjuk őket Marinak és Bélának.

Mari  érettségi után virágkötői végzettséget szerzett, de szakmájában nem tudott elhelyezkedni, így egy kínai üzletben dolgozott eladóként bejelentés nélkül, ahonnan egy nap minden kifogás nélkül kirúgták. Akkor egy XIII. kerületi önkormányzati bérlakásban lakott, újabb munkát nem talált magának, így elkezdte felhalmozni a bérleti díjat, valamint a közüzemi számlákkal is tartozott, miközben téli időszakban nem merte bekapcsolni a fűtést. Saját fagyoskodása nem is érdekelte, egyedül a szobanövényeit sajnálta, amelyek egymás után pusztultak el a hideg lakásban. Végül az utcára került.

Béla az építőiparban dolgozott, munka egyre kevesebb lett, házassága megromlott, a  válása után vált hajléktalanná, felesége és gyerekei maradtak a valaha volt közös lakásban. Ennek ötödik éve, azóta nincs fedél a feje felett, rójja az utcákat, alkalmi munkákat vállal csőszerelő szakmunkásként.  A Fedél nélkül szerkesztőség hivatalos terjesztőjeként újságot árul, egyre kevesebb sikerrel.

Tavaly májusban fiatalok - három fiú és egy lány - megtámadták őket a Belvárosban, pénzt követeltek tőlük, s miután mindösszesen néhány száz forintjuk volt, a pár nőtagját megverték, aminek a következményeként orrcsont- és koponyasérüléseket szenvedett el. A kórházi látlelet felvétele után Mari feljelentést tett a rendőrségen, ahol meglepetésére, az elmondottak alapján a rendőrök név szerint beazonosították a támadókat. Több nem történt. Vagy mégis.

Egy héttel ezelőtt ismét összetalálkoztak a fiatalokkal, akik ekkor Bélának estek neki, összeverték, megrugdosták. Véres ruhában, sajgó tagokkal támogatta be Mari párját a kórházba, ahol a leletek elkészültekor megállapították, két bordája, tüdeje megrepedt. A kórházi zárójelentésre ráírták, ruházata véres, elhanyagolt. Bélának ez jobban fájt, mint a testi bajai. Amennyire tudta, összeszedte magát, megborotválkozott, még arcszesszel is bekente magát, rá senki ne mondhassa , hogy ő elhanyagolt külsejű. Feljelentést nem mert tenni, arra vár, a kórház ezt hivatalból megteszi, aztán már csak idő kérdése, hogy a tavalyi esettel összekapcsolják.

Kérdezhetnénk: miért nem mennek be egy hajléktalanszállóra? Sok közismert indok van, miért nem választják ezt a rászorulók. Az ő esetükben ez is másképp van. Egy kutya csapódott hozzájuk, alighanem kidobta a gazdája, így találtak egymásra a hajléktalanságban. Fiatal, rövidszőrű, most együtt vándorol, fagyoskodik az új gazdikkal. Ahogy a szlogen mondja: a kutyának mindegy, hogy szegény, vagy gazdag, neki a szeretetre van szüksége. Maritól és Bélától megkapja.

Embernek ember a farkasa. Mi motiválhatta azokat a fiatalokat, akik néhány száz forintért képesek fizikailag bántalmazni olyanokat, akik egyébként is a társadalom perifériájára szorultak, akiket a főváros minden erejével el akar tüntetni, mert szerintük csak városkép-rombolók.

Most egy kicsit könnyebb lesz nekik. Kaptak másik sátrat, takarókat, meleg ruhákat, még a kutyusnak is jutott egy takaró, hogy ne a hóban, jégen kelljen feküdnie. Kaptak, kapnak meleg ételt annak a segítőkész hölgynek a jóvoltából, aki felhívta a figyelmet rájuk. Átmenetileg, a nagy hidegben így talán túlélhetik, de nem ez a megoldás, nagyon nem. Egy humánus szociálpolitikai koncepció kidolgozására lenne szükség, hiszen sokan vannak még rajtuk kívül is, akikről nem tudunk, mert nincs pártfogójuk.