A történetet és a szereplőket NEM a képzetem szülte! Bárki, bármilyen hasonlóságot felfedez, az NEM a véletlen műve! Szerkesztőségünk olvasói levelet kapott, amelyet több részletben, változtatás nélkül közlünk.
Jogi helyzetekben a szülő a gyermek jogi képviselője, ami nem döntés! A szülővé válással kötelességünk lett. Mindaddig, amíg a gyermek nem áll készen, amíg nem képes saját jogait érvényesíteni, tiszteletben tartatni, addig ez a szülő kötelessége! És ismét kiemelnék egy óriási tévedést: a szülőnek nincs joga lemondani a gyermeke jogairól! Lehet a törvényeket bírálni, kritizálni, minősíteni. Attól mindenkinek, minden helyzetben kötelessége betartani azokat!
Melyik magatartás az elitélendő? A törvényszegés, vagy jogtudatos magatartással törvények betartásáért való küzdelem?
2016. december 6. Kislányom ezen a napon került tanulói jogviszonyba azzal az intézménnyel, amelyről szó van.
Hogy miért váltottunk iskolát? Kaptam olyan jellegű kommenteket, hogy „majd lehull a lepel, és kiderül, hogy mi volt a gond az előző iskolában!” Segítek, immáron sokadjára, lerántom a leplet!
A tünetek megjelenésétől a diagnózis megszerzéséig kettő év telt el! Ezt az utat egyedül, a pedagógusok támogatása nélkül jártam és küzdöttem végig. Gyermekemnél fontosabb volt az önmaguk védelme, felellőségük enyhítése, hibáik és tévedéseik elkendőzése végett személyem kielemzése, támadása.
Ez alatt a kemény, két hosszú éven keresztül bizonygattam, kértem, könyörögtem. Mivel a pedagógusok az említett területen saját bevallásuk szerint semmilyen tudással, de még információval sem rendelkeztek, segítettem. Oktatási segédletet vittem az orvostól, szakkönyvet adtam, internetes felületeket jelöltem meg, ahol a dologgal kapcsolatban tájékozódhatnak. Ez nem történt meg. Nem ért a lányom ennyi időt, fáradságot… A hivatalos, orvos által kiállított és lepecsételt diagnózis (ADHD) láttán a tanárok az következő „javaslatot” tették: „Vidd el, itt úgysem tudunk mit kezdeni vele”.
Kérem, hogy mielőtt erről az állapotról bárki véleményt alkot, vagy ítéletet készül mondani felettünk, tájékozódjon!
Nagyon fontos tény: kislányom nem értelmi, vagy szellemi fogyatékos, nem neveletlen, semmiféle magatartási problémája nincs! Nem agresszív, nem beszél csúnyán, nem felesel. Nagyon tisztelettudó, segítőkész, érzékeny, hihetetlenül toleráns. Nyitottan áll a világhoz és az emberekhez, egészen egyedi módon szemléli és fogalmazza meg a körülötte lévő dolgokat. Jóhiszeműen fordul mindenki felé, kedves, jó szándékú, vidám, kreatív, ragaszkodó, önzetlen. És borzasztóan igyekezett megfelelni. Minden vágya volt, hogy elfogadják, és szeressék, éppen ezért az őt megnyomorító korlátok és keretek közé kényszerítette önmagát. Mert mások ezt várták tőle, hogy nem legyen más, hogy egyforma legyen mindenkivel. Soha, sehol, senkinek nem jelentett problémát az ő viselkedése, senkinek semmiféle panasza nem volt ezzel kapcsolatban.
Természetesen tudta, érezte, hogy más, mint számtalan társa, ezt rettentő nehezen dolgozta fel, és fogadta el. A hosszú, segítség nélküli időszak, a gyerekek és felnőttek felől tapasztalt sok rosszindulatú megjegyzés, a bánásmód, a tolerancia és szabadság érzésének teljes hiánya, a korlátozottság sajnos nagyon rossz mentális állapotot eredményezett nála. Depresszió közeli állapotba került, frusztrált, iszonyúan szorongó kislány vált belőle. Épp, mint az a kismadár, akit az erdőben fogtak, majd kalitkába zártak. Hosszú ideig ő sem énekelt. A rengeteg kudarc és elutasítás eredményeképpen az iskolát, a tanulást meggyűlölte. A tanítási idő alatt felgyülemlett feszültség otthon szakadt ki belőle. Gyakran együtt sírtunk, megnyugtatni lehetetlen volt. Agresszivitása előtört, mely soha nem más felé irányult! Önmagát bántotta szavakkal és tettekkel. Gyűlölte önmagát, amiért másmilyen lett, nem voltak ritkák az olyan kijelentések, hogy: „miért születtem meg?”, „bárcsak meghalnék”, „szeretnék nem lenni”, „dobjál ki, zavarj el!”…
A jelenlegi fesztelen, vidám, boldog állapot mögött iszonyatosan sok szenvedés és munka áll.
Mindenkinek saját lelkiismeretére bízom annak megítélését, hogy ezek után miért nem hagytam továbbra is abban az intézményben tanulni lányomat.
(vége az I. résznek) (név és cím a szerkesztőségben)
