Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász, akinek a földje a király és a király egyik helytartójának birtoka között volt.

Egy szép napon, arra kocsikázott a király és annak helytartója és nézték a határt, miközben beszélgettek a fociról, stadionról és egyéb veretes dolgokról. Nézte a nagy diskurzus közben a szántókat, réteket a király, miközben mosoly játszott ajkain.
- Kié itt minden, drága Lőrinc barátom?
- A tiéd felség!
Haladtak tovább az úton, lassan gurult a batár, amikor újra felkiáltott a király, látva az erdőket.
- Kié itt minden, drága Lőrinc barátom?
- Tiéd felség!
Egyszer csak odaértek a juhász földjéhez, ahol csodaszép nyáj legelt.

- Kié itt minden, drága Lőrinc barátom
- A Váradi juhászé felség!
Éktelen haragra gerjedt a király, elsötétült az arca, még a szája szélét is nyalogatni kezdte, mint a pákosztos macska, akinek soha semmi nem elég.
- Azonnal, de leghamarabb, máris szerezd meg a földjeit! – tombolt a király – itt minden az enyém, és nem egy mocskos juhászé.

Legott haza is indult a király, otthagyva Lőrinc helytartóját, intézze a Váradi juhász ügyeit, vegye el földjét, nyáját, erdejét. Behívatta másnap a Felcsúti helytartó, a Váradi juhászt.
- Nagy megtiszteltetés ért téged, Te Váradi juhász! A király szemet vetett földedre, erdődre, nyájadra, kapsz érte pár garast, bár az is sok neked, oszt menj isten hírével!

A juhász viszont nem adta erdejét, földjét, nyáját, mert nyakas ember volt, mert itt élte le egész életét, mert úgy gondolta joga van a sajátjához.
- Mond meg a királyodnak Lőrinc helytartó, hogy nem adom a földemet, a nyájamat, de a fáimat sem oda. Ezen a földön élt mindig a családom, itt akarom én is leélni az életem, nincs az a megveszekedett birodalmi garas, amiért én megválnék tőle.

Megmérgelődött ez után Lőrinc helytartó is, hogy mit nem képzel ez a Váradi juhász, akinek a király kegye sem kell. Nyomban megparancsolta, hogy irtsák ki a a Váradi juhász nyáját, hátha ettől jobb belátásra tér.

Egy kis idő múlva, talán éppen csak pár nap vagy hét után, meglátogatta a Váradi juhászt a király helytartója.
- Na, Te juhász, hol a nyájad?
- Tudod Te azt nagyon jól Lőrinc helytartó!
- Ne vádolj engem Te juhász, mert beperelek becsületem sértéséért, és mire kijössz a börtönből, addigra már itt minden a királyé lesz! Viszont, mert jó ember vagyok – mosolyodott el, az élveteg arcú Lőrinc helytartó – kapsz még egy esélyt! Adod e a királynak, a földedet és az erdődet, Te nyájatlan Váradi juhász?
- Akkor sem, ha a világ összeomlik, nem lesz a királyé ez a föld – válaszolta a Váradi juhász és egy hegyeset oda pökött a helytartó csizmája elé.

Aztán egy szép napon, amikor kiballagott a Váradi juhász az erdejéhez, hogy fát vágjon télire, azt látja, hogy a király favágói már javarészt eltüntették, azt az erdőt, amit ő egész életében nevelt, óvott. Hatalmas lett a dühe és a fájdalma a Váradi juhásznak, ezért elment a csendőrökhöz és a helyi kisbíróhoz, hogy tegyenek igazságot. Senki nem segítette a Váradi juhászt, mert mindenki félt a király hatalmától, és kapzsi helytartójától, csak kinevették a juhászt, miért ilyen bolond, hogy szembe száll a királlyal.

Telt, múlt az idő és az országban helytartó választást írtak ki.

Mást se lehetett hallani az országban, hogy a király milyen jó, milyen szép, és az egész életét a népének áldozza. Voltak, akik hitték, voltak, akik nem, ezért a király gyorsan körbeutazta országát, hogy elmondja a népeknek, hogy csak az a város, vagy falu fog jól járni, ahol a királyi helytartóra szavaznak. Miközben járta a király az országot, meglátogatta Lőrinc helytartóját is. Kimentek a határba, hogy lássák, érik e az őszi búza és közben mindenféle dologról beszéltek, fociról, stadionról, amikor a királynak feltűnt, egy kopár letarolt földterület.
- Miért nem szánt itt az eke, miért van parlagon hagyva a földem?
- Ez a föld még nem a tiéd felséges királyom, hanem a Váradi juhászé, de már nincsen nyája, erdeje, már csak a puszta élete, de az is a tiéd.
- Jó szolgám vagy Lőrinc helytartó, gondolom, tudod, hogy Te maradsz szülőföldem helytartója, amíg világ a világ!

Keservesen sóhajtott egyet Lőrinc helytartó uram.
- Nem úgy van az jó királyom! A Váradi juhász is jelöltette magát helytartónak!

Úgy borult el a király arca, mint nyári ég, vihar idején. Sűrű, sötét felhők ültek homlokára és a félelem verejtéke gördült le a gerince mentén. Arra gondolt, mi lesz drága stadionnal ékített szülőfalujával, ha esetleg helytartó lesz a Váradi juhász. Mennyi elleplezett gondolat, bűn és szenny kerülne napvilágra, ez még a királyságát is romba döntheti. Elővette hát legtitkosabb telefonját és felhívta a ragyás képű sintért, hogy azonnal intézkedjen.
- Rendben felség! – hangzott a válasz – éppen van egy 84 éves vadkanunk, leselejteznénk már, de erre a célra jó lesz!

A helytartó választás előtti napon hazafelé tartott a Váradi juhász, ma is felragasztotta a plakátjait, szemben a Lőrinc helytartójáéval, farkasszemet néztek minden oszlopon, hirdetőtáblán. Igaz, tudta, hogy szorgos kezek már talán le is tépték, de nem zavarta, ment előre az útján, amit a jó Isten kijelölt számára. Gyönyörű októberi nap volt és már a határban járt a Váradi juhász, amikor leesett a kocsijáról a létra, amit a plakátragasztáshoz használt. Elcsodálkozott rajta, hiszen egész életében alapos volt, és megszokta, hogy amit oda rögzít valamihez, az oda van rögzítve! Kiszállt az autóból, hogy összeszedje az útról a létrát, de ez volt az utolsó cselekedete, mert egy véletlenül arra járó „vadkan” halálra gázolta.

…ha a Váradi juhász életben maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

( Füzessy L. Sándor)