Meggyűlöltették az emberrel, az embert...
Ballagok egy csendes napon az aszfaltrengetegben, felettem szűrten ragyog a nap. Nézelődök, lesem a kirakatok kavalkádját. Mellettem unott emberek, egymás kezét fogó, de lehangolt párok haladnak. Nagymamák tipegnek az unoka után csendesen, vigyázva ifjú lelkükre.
Meglátok egy kis kajáldát, felberreg gyomromban a csengő. Nosza együnk valamit.
Belül ócska ventilátor kergeti a legyeket a levegőben, súlyos ételszag ül a csenden. Egy pult, mögötte blazírt képpel az alkalmazott...
- Mi tetszik...?
- Sok minden nem tetszik, de ha én azt most elmondanám, éhen is maradnék - próbálok humorizálni.
Unott képpel nézi az eladó kopasz fejemet, majd morózusan odaböki...
- Na, mi lesz, kér valamit ??? - Az arcára kiült undortól, majd elmegy az étvágyam, de végül győzedelmeskedő gyomornedveim hatására, elmesélem neki kívánságom.
Megkapom, kipengetem...Eladónk persze ettől nem lett vidámabb. Eszegetek csendesen.
Mellettem középkorú pár teszi az arcába a minden napi betevőt, s közben az asszony zsörtölődik.
- Ejnye Béla, nem bírtad volna legyűrni azt a kolbászt két sör nélkül ?
Párja csak legyint.
- Nyugi asszony, ennyi belefér - Mondaná, mert az ábrázatára rá van írva, de aztán visszafojtja a szót, csak veszekedés lenne belőle.
Kifordulok az olajszagú kioszkból, koptatom tovább a város aszfaltját. Elém toppan egy bevásárló központ. Felrémlik, kéne néhány dolog, nosza nézzünk körül.
Rövidesen biztonsági örök hada követ, kevesen vagyunk, ráérnek. Lekonyult szájak, vizslató szemek vesznek körbe, csak lesik, lopok-e valamit. Mire kérdezném, mi merre van, nincsenek sehol, de mire megtalálom, mellém szegődnek újra. Mintha tudnák...
Végzek itt is, " megyek tovább, lesek csodát, hisz annyi van köröttem, csak figyelni kell " jut eszembe Koós János örökbecsű nótája. Csodát nem látok sokat, de komoly hiányérzetem támad.
Eszembe jut egy hivatali látogatásom, ahol gyakorlatilag olyan alattvalóként fogadtak, hogy nagyjából minimum jobbágynak éreztem magam, úgy is bántak velem.
Unott képpel lökték elém az aláirandó papírt, gyorsan felsorolták az összes fenyegetést - szerencsére az akasztáson kívül - ami szankció várhat rám ellenkező esetben bla-bla-bla...
Segítőkészség sehol, mi vagyunk érted, örülj hogy megfenyegethetünk, stílus. Ahogy elnéztem, ők örültek is.
Lépkedek tovább, köröttem ugyanez az aszfalton, morózus tömegek a megállókban. Ellenőr vinnyog valakivel, mert csak három méterre dohányzik a megállótól, a delikvens meg mielőtt eldobná, még mérgesen a képébe fújja a füstöt. Én mosolygok magamban, emberünk krákog piszkosul, nyeli a könnyeit, de mire felnéz, a fújóskedvű már eltűnt. Közben anyázva lökdösik az emberek egymást a buszról leszállván...
Fiatal kölkök morognak, mikor totyog a buszról lefelé az öregúr....
- Fel kellene már találni valami sprayt ezek a vén hülyék ellen...- mondja az egyik, a másik meg nyerítve röhög.
Végignéz rajtuk az öreg, szemében csendes megfáradt fény bujkál, mikor megszólal.
- Tudod fiam, most még nincs ilyen spray, de mire Te olyan öreg leszel mint én, biztosan feltalálják.
Dörren a megálló a röhögéstől, a két kölyök kotródik, frappáns volt a kisöreg. De ezzel vége is vidámságnak, visszatér a lehangoltság, nem hangzik több nevetés. Elpöfög a busz is, okádván a füstöt én meg csendben elmerengek a zöldkártya rejtelmeiről.
Tovább. Megállok valami boltnál, TV a kirakatban, hírek. Csöpög a gyűlölet a hírekből, csöpög az újságokból. Elég, inkább lépdelek.
Pormacskák előttem, poros aszfalt mögöttem, már a nap sem úgy süt mint régen., Rányomta a bánat az országra a bélyegét. Hiányérzetem testet ölt, rádöbbenek a valóságra.
A nevetés hiányzik, a vidám párok, a boldogan vásároló emberek, a nyaralásból hazatérők meséje a büfékben, a nagyszerű vakációról.
A vonatról vidáman integetők, az éttermekből a villák és kanalak vidám csörgése, az áruházban meg a kedves és vidám "Jónapot kívánok, miben segíthetek...?"
Hiányzik a mosoly az eladók arcáról, hiányzik a vidámság a hírekből, az utcáról, mindenhonnan.
S mindez néhány évtized alatt. Egy, a gyűlölettől magába fordult ország lettünk, eltüntettük a vidámságot az otthonokból, az utcákról, a boltokból, a buszmegállókból, sőt a játszóterekről is.
És ez a legrosszabb, ez mindennél rosszabb.
Mert ez egy folyamat, amit nagyon nehéz megfordítani. Ma még csak nem mosolygunk, holnap már utálunk majd gyűlölünk. holnapután pedig már lehet gyilkolunk, előjönnek állati ösztöneink.
Mert bele vagyunk kergetve a bánatba, a stresszbe, és nem akarjuk tudomásul venni, hogy nem lenne fontosabb dolog e világon, mint embertársainkat emberszámba venni, vidáman jókedvűen élni az életünket, egymást segíteni, adni boldogan.
De ez elmúlt, és szerintem ez az elmúlt évek kormányainak legnagyobb bűne.
Meggyűlöltették az emberrel, az embert...
(Feryblog)
