Az egyik közösségi oldalon találtuk az alábbi írást.

Egy anyuka tapasztalatát írta meg, változtatás nélkül adjuk közre:

Most épp az jár a fejemben, hogy millió köszönet azoknak az egészségügyi dolgozóknak, akik az ilyen gyalázatos körülmények ellenére is még mindig itt vannak Magyarországon, küzdenek, és képesek megőrizni az emberségüket, valamint a hitüket, hogy egyszer talán lesz ez jobb, ha nem is a mi időnkben, de talán majd dédunokáinknak...

A nővérnek, aki 48 órája talpon van, bár már beszélni is alig bír, de elmondta nekem, hogy 2 emeleten ügyel + a betegfelvételen, és éjjel, amikor a sokadik súlyosan kiszáradt picinek próbálta bekötni az infúziót, azért imádkozott, hogy a másodikon, tőlünk pár szobával odébb fekvő árva 2 éves kicsi (akit, senki nem látogat) ne halljon meg, mire felér hozzá, mivel gégemetszéses. A növérhívó fényei folyamatosan égnek, mintha karácsony lenne, mert az infúziós "tekerőből" 36 fttal olcsóbbat hoztak, de ez vagy ömlik a gyerekbe, vagy leáll, mivel nem lehet beállítani.

Köszönet a tündéri doktornéninek, aki vizit közben, az 5. szoba után kiment és sírt.... majd pár perc múlva mosolyogva ment vissza a kicsikhez. Köszönet a főorvosasszonynak, aki szinte folyamatosan ügyel a sürgősségin, de már a ki tudja hanyadik órában, napban, reggelre üvöltve szídta a rendszert, hogy azonnal petíciót kell írni, "ezt így nem lehet, nem lehet", kiabálta.

És sok sikert annak a 4 gyermekorvosnak, aki az elmúlt pár hónapban hagyta el a László kórház fertőző gyermekosztályát (1 Svájc, 1 Németország, 2 Ausztria)...

És végül egy dermesztő mondat szó szerint idézve egy nővértől: " Ha itt gyorsan nem történik valami, gyermekek fognak meghalni"... Vajon kit fog ez a pár sor érdekelni? Hányan jutnak el idáig az olvasásában? Nem szoktam ilyet kérni, de ha ezt elolvastad, írj kommentbe egy pontot... Nem lesztek sokan, és nem csak azért mert én, egy kis porszem írtam, hanem, mert addig még nem velük történik, sokaknak nem gond... 

(T.W.Á)