Vonatkoztassunk el magától attól a ténytől, hogyan is lettek Nemzeti Trafikjaink.

Városunkban kilenc ilyen kereskedelmi egység működik. Sokszor, sokan megírták már ellenérzésüket a kialakult helyzettel kapcsolatban, lapjaink hasábján sem volt ez másképp. A kezdeti gyerekbetegségek nehezen szűnnek meg, az ellátás folyamatossága még mindig hagy kívánnivalót maga után.

Aki dohányos, fogadkozott, most aztán befejezi, leszokik, be se teszi a lábát az új, vásárlókra rákényszerített rendszerbe. De azért lássuk be, nem olyan egyszerű ez, mert ha az lenne, korábban is letette volna a dohányos.

Pénteki napon a hétvégére készülve, dohány után kellett nézni. Végigjárva a boltokat, a megszokott márkát sehol nem lehetett kapni. Számolgatás, a meglévő vajon kitart-e hétfőig, de a megrögzött bizony nehezen osztja be. És akkor egy utolsó próbálkozás egy addig még nem próbált üzletben. A főúton van, mégis nehéz rátalálni. De most, volt előnye a pénteki forgalomnak, mert araszolás közben volt idő nézelődni. Gyors kanyarodás, be az épület udvarára, kényelmes parkolás. Nyílik a dohánybolt ajtaja, mosolygós hölgy lép ki, akiről kiderül, ő az eladó. Vissza a trafikba, mosoly továbbra is, kedves hang, mit szeretne a vevő. Sőt, még egy kávéra is invitál. Amikor elhangzik a kérés, biztos kézzel veszi elő a terméket, közben felajánlja, náluk mindig van parkolóhely, ha más helyen van ügyintéznivaló, nyugodtan ott lehet hagyni az autót. Második alkalomtól már úgyis törzsvendégnek számít a vevő.

Így is lehet. Sőt, így kellene mindenhol, hiszen a vásárlóból élnek, aki nem tud lemondani szenvedélyéről. Egy virtuális mosolycsekk mindenképpen jár az eladónak.