Az esetről írásos tájékoztatást küldtem a város jegyzőjének, aki válaszában kifejtette, hogy illetékesség hiányában intézkedni nem tud, mégis a fejleményekkel kapcsolatosan kéri a további tájékoztatást.

A területileg illetékes gyámügyi kirendeltség munkatársa telefonon elmondta, hogy véleménye szerint ebben az esetben a legkézenfekvőbb megoldásként a rendőrségi feljelentés látja. Ezt nem tettem meg. Reméltem, hogy a dolog enélkül a drasztikus lépés nélkül is megoldható, elrendezhető.

Ezek után próbáltam felvenni a kapcsolatot az intézményt fenntartó alapítvány kuratóriumának elnökével. A honlapon feltüntetett telefonszámon az igazgatónő jelentkezett be. Az iskolatitkár közvetítése után az elnök úr hívott fel „hívószám ismeretlen” kijelzéssel, akinek beszámoltam a történtekről.

Ő arra tett ígéretet, hogy "összehoz egy beszélgetést az Igazgatónővel". Megkérdezte, hogy mi lenne számunkra a megnyugtató megoldása ennek a helyzetnek. Elmondtam, hogy minimális elvárásom a történtek után, hogy az intézményvezető a mi jelenlétünkben kérjen bocsánatot kislányunktól annak érdekében, hogy meg tudjon nyugodni, hogy ne attól félve menjen az iskolába, hogy ez a bánásmód vele szemben megismétlődhet. Szeretnénk elérni, hogy bizalma újraépüljön, hogy ismét örömmel menjen az iskolába. Aztán vártam, hogy egyszer csak megszületik ez az időpont.

A várakozással telt idő egyik napján, telefonon megkeresett az intézmény egyik pedagógusa, aki szem – és fültanúja volt az indulás előtti jelzéseimnek. Telefont az igazgatónő megbízásából ragadott, kérte, mondjam el neki, hogy „mi bajom a vezetővel”. Ez számomra igencsak meglepő, mondhatni gyerekes lépés volt. (A tanár azóta nem dolgozik az iskolában.)

Az eset után éppen egy héttel létrejött a találkozó, ami nem az elnök közbenjárásának volt köszönhető.
Ez idő alatt az igazgatónő folyamatosan piszkálta Esztert, viszont velem semmilyen módon nem vette fel a kapcsolatot.

A személyes találkozó alakalmával a vezető első nekifutása a támadás volt – tipikus áldozathibáztatás. Kijelentette, hogy lányom már délben „túlpörgött” (persze, hiszen hiperaktív), erről videofelvételt is készített, melyet természetesen azonnal látni akartam. (Későbbi írásos, hivatalok felé megtett kötelező nyilatkozátban azt írta: „lefekvésig minden rendben volt”) Az ominózus felvételt a mai napig láttam. A beszélgetés további részében olyan ígéretek hangzottak el, melyre alapozva hittem, hogy a dolog elrendeződött, a kijelentések alapján pozitív változásokat reméltem.

A később bekövetkezett események mutatják, reményeim mennyire megalapozatlanok voltak.
A felszínen a csillogó máz kezdett megkopni, mely alól előbukkant a valóság. Az a valóság, ami tele van önmeghasonlással, rosszindulattal, önös érdekekkel, érdektelenséggel, közönnyel és közömbösséggel, hazugsággal. Mindez nem foglalkoztatna annyira, ha saját maguk közt vívnák ezek az emberek a saját kicsinyes csatáikat. De a harctér ebben az esetben egy iskola, az áldozatok pedig a gyerekek.

(vége a III. résznek)

Kapcsolódó> I. és II. rész