Jó kis csapat volt, bár elég nehezen állt össze. De végül összeállt - és az akkor még létező "utcák és terek bajnoksága" keretében - megmérkőzhettünk a közeli játszóterek csapataival.

Volt köztünk egy fiú, halk szavú, kulturált. Nem volt egy "sztár-típus", de megbízható precíz robotos. Bevettük a csapatba, mert előzőleg (igaz, hogy csak "kényszerű csere" folytán) már pályára lépett egy másik csapatban. (Ott előre meg is mondta, hogy a szerződése lejártakor  nem fog hosszabbítani.) Meg aztán igazság szerint azt is ő találta ki, hogy a bajnokságra új csapatot kéne szerveznünk.
A meccseinkre persze sosem jöttek el annyian a kedvéért, mint ígérte...

Volt aztán egy másik fiú is. Lelkes és hangos. Az sosem derült ki pontosan, hogy a nézők közül hányan utálták és mennyien  rajongtak  érte. Vitáztunk is róla, de végül őt is bevettük a csapatba. Bár ő sem volt egy labdazsonglőr, de nagy küzdő volt. Lankadatlanul hajtott végig, próbálta tartani a lelket a többiekben is, meg aztán néha bejöttek a cselei, sőt időnként egy-egy gólt is tudott rúgni.

Volt továbbá egy magas, intelligens fiú is. Ő is játszott már korábban máshol, de volt csapata érdeklődés híján feloszlott. Teljes szurkolótábora (papája, nagyapja és kishúga) minden meccsünkön ott volt. Őt is bevettük. Sokat segíteni nem tudott ugyan, viszont nagyon bölcseket mondott a sportszerűségről, meg a labdarúgás szépségeiről. Nálunk főleg csak a "stílusválasztékot" növelte, de elkötelezett "zöldként" kímélte a park gyepét és hálás volt, hogy valahol ismét a pályán lehet.

Aztán volt még egy fiú. Fiatal, jóképű, a zsengébb és korosabb hölgyszurkolók kedvence. Híján volt minden játéktapasztalatnak, elég ügyetlenül csetlett - botlott a pályán, zavarták a szurkolói bekiabálások is. Őt is bevettük, sőt egyhangúlag megválasztottuk csapatkapitánynak is. Egyedül ő rendelkezett ugyanis  "infrastruktúrával". (Az egész környéken csak neki volt valódi bőrből készült, tűszelepes focilabdája.)

A bajnokságból persze kiestünk. A nagy rivális legyőzött bennünket. Talán nem is voltak jobbak nálunk, de minden igazolt szurkolójuknak fizettek egy négygombócos fagyit. (Sőt a rossz nyelvek szerint a játékvezetőnek is...)

Szóval már akkor is "kellett egy csapat"! (Ahogyan Coubertin báró nyomán Hofi Géza szokta volt mondani: "Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétem!")